Felelet

Hommage á P.J.

Ellátogatsz a legbelső szobába, és társa találsz

A nesztelenek és üresnek tűnő magányodban.

Ahogy minden gondolat újra szövődik, elrévülsz,

S az imád megtelik suttogással és paranccsal.

Letérdelsz,

magadra vonod

a szoba minden titkának figyelmét,

s hagyod,

Hogy ünnepéllyé váljon ez a pillanat.

Míg nem végül az áldozatot meghozod.

Levetsz minden terhet, s fordul a kép.

A szobát most már Te figyeled,

S minden imád lassan a falakra fut.

Gúnyád lepereg,

Húsod beleolvad a képek lobogásába,

Csontjaid dőlt keresztje alatt.

S már csak a lélek az,

mi a lassan nyitódó ajtó felé figyel.

Holott,

az ajtó másik oldalán pont egy ugyanilyen lélek

készül magára csontól és húsból újból gúnyát ölteni.

Indulj el felém...

   
    A megfoghatatlan világ
   akkor csúszott ki kezünk közül,
   amikor még NEM is létezett a mozdulat.

Akkor én hogyan mozduljak?
Hogyan emeljem meg szárnyaim?
És hogyan zuhanjak feléd,
Hogy megfoghass, ha albatrosz a lelkem.

Érintések I.

Sóhajt a tágra nyílt szem,
egy régi pillantásról álmodik újra.

..
..

Közel volt hozzám a válla,
Közel volt hozzá a vállam.

Ember volt, mezítelenre, csupaszra,
a fényig levetkőztetett ember.

Pillantások harcoltak héjaként,
ki gyűri alá majd a másikat.

Bódult hangulat, pár korty,
Felemelt érzések zuhantak ránk.

Éreztem, súlyuk már világtalan,
Bármelyik agyon nyomná a Napot.

De én a Holdról álmodtam,
Félig megvilágított, meztelen partokról.

Egyik kéz sem mert a másikhoz érni...

..
..

Január

Útkereszteződések

„Senki sem lehet Istené, aki halott.” (Eckhardt mester)


1.
– Hallod mit suttogtak éjjelente a démonok?
– Hallom mester, de annyi mindent suttognak.


2.
– Tudod mi a szép a jóban?

– Nem, mester, még nem láttam benne szépet.
– Tán rossznak tartod?
– Nem.
– Akkor még, az úton jársz.

3.
– Mester merre kel fel a nap!?

– Te mit gondolsz erről?
– Azt, hogy le se nyugszik.


4.
– Honnan tudod, mi a jó?

– Nem tudom. Nem tudhatom. Csak szemekben láthatom. Az égben, a vízben, vagy épp a holdban, a napban. Mégis minden olyan homályos. Miért van ez, mester?
– Kevés a szem. Sok a száj.
– Megesszük a világot?
– Ahogy a nap is megesz minket. Most aludj!

December

Polaritás

Távol.Lelkem magosban pihen.
Csillámlik az ős tekintetén.

űr
űr
űr
pontok
végtelen
szárnyak
végtelen
pontok
űr
űr
űr


Mégis.Máshol.Sziklába zártan
Dörömből ellene lüktető anyagom.

Szeptember

Tükrök közé állva

ha a tükör
tükröt.....................tükröz
.........s közéjük állsz......
végtelen ezred magaddal
seregszemlére
trombitát fújva a sors
akkor
vívnod kell és mindig vesztened
mert nem ölheted meg magad
s nem ölhetnek meg

ha a tükör
tükröt.....................tükröz
.........s közéjük állsz......
csak árnyaid képe
buktathat tükörfénybe
törve pusztulni:
magadnak maradni meg
ezred végtelen darabban*
*magaddal

JÚLIUS

Játssz, nevess és játssz

Csodát!

Csodát!
Ha kezedbe tenném
lelkem héjas magvát
elültetnéd (?)
s csodát várnál (?)


ha kezedbe tenném
lelkem héjas magvát
elültetnéd (.)
és csodát várnál (.)

ÁPRÍLIS

Ölelésben

Szép volt életünk. Ezerszer vártalak.
Jöttél ezeregyszer. Most eggyé válunk,
Egybeforrva, születni újra, szerelemmel.

Hallgatva ölelkezünk, nézzük egymást,
És minden érzés, érintés,
Bőr, hús karjainkban levetetté válik.

Csak az erek maradnak dermedten, gerincünkről
Burokká válva körülöttünk, óvva mindattól,
Ami még húst és ruhát viselhet.

Itt csend van. Anyagunk már megnyugodott,
Elfogadta a fénytől a hallgatást. Folyók vagyunk,
Az eredethez csorgadoztunk csendesen.

Fehér vagy, fényes és meztelen.
A teljes(s)égig levetkőztetett,
Amit viselsz, csak a gondolatom…

Amit viselek, csak a gondolatod…

Március

Ravensbrück fényei

Nők fekszenek fel a keresztre
kopaszak, csúnyák és már agyonvertek
Szög nem kell, kezük magától szöggé fonódik
!
És eső szakad, ég az udvar passióban

Nők fekszenek fel a keresztre
de nézd, hogy tisztulnak és fénylődnek
hogy nemzi angyallá őket a szálfatő
!
És hogy szakad, ég az udvar passióban

Mint megunt kabát

mint megunt kabát
csüng rajtam vágyad
s én hagyom
de foszladozom
kabátom alatt
mögött s fölött

Január

Dallamok

Dallam I.

ott ahol zaj van nincs
ott ahol csend van nincs
csak ott lakozik
ott ahol hangjával
szívemből kitépett húrokon
kegyelem nélkül játszik
játszik szabadon

Dallam II.

szabadon játszani
kitépett húrokon
egy lélek hangszerén
szabadon

Dallam III.

hamisat játszó
zaj csap
zajt
örökre visszacsengő
csendet rengető
zajt

Dallam IV.

az én húrjaim
szabadon pengenek a magányba

Dallam V.

S ő elkezdett játszani
vajon dallamom
?!
idővel elválik
vagy elszakad hangomon

Dallam VI.

Ő erosza tükrömnek
dallamon remeg a fényen vissza
hullámok dallamán dalol
belém zeng
ritmusra szól magányom
Veled ritmusom

Dallam VII.

ha nem szól
tört húrt
tört homályt nyom
...
dallamon szeretkezz velem

A hiány margójára

A látszatok leplére
Írom a gondolataimat
Lüktető dallammal
Zokogó-nevető szavaimat
S mégis
Hiány

A teljességet valakivel!
A TELJESSÉGET VALAKIVEL!

Egyedül fájna
És én egyedül vagyok
Szememben vak látszatokkal
Valót nem láttam soha
Nem tudom, lenne-e valami
Így jövőre és örökké
(Míg meg nem unom)
Születésemig
Magányos lélekként
Mosolygó fiúként
Reátok nézve

Várom
VÁROM
Várom a (soha?) tán el (nem?) jövő időt.

A visszatért Herceg

Hol a rókám, kilátta?

Tán nem pusztult bele,
hogy én álmodok.

S mi lett a rózsámmal,

Tövissé változott?(mert félt)

S a búra,

Oh, világ, te átkozott!

Kisebb vagy egy babszemnél,

És én mégis eltévedek!

Iszákos, most adj innom

De már megittad

Kiittad az összes folyót

Tengert, óceánt

Te,

Gyöngyöm sincs, mit szeressek

S boldogságom elrejtsem

Hát ez lesz, ha felnövök

Azt mondták csak álmodom

S nem létezem

Most mégis azt hiszem

Sárból és tintából gyúrtak

Élővé

Valaki vezessen vissza

…

Azt mondták

Felelős vagyok a rózsámért

Mondták
A rókámért is

Exupéry

Exupéry

Hát mért nincs folytatás

Mért temetsz te engem homokba

Mért ásol mélyebbre

Felelős lettél

Magzatod vagyok

Hát adj ennem

Vagy Meghaltál tán

De mit jelent meghalni

S mit jelent élni

Kígyó csörgedez

Csókolom

Ölelem

De csak csípne

Álnokság e szerep

Állj két lábra
Mert minden teremtménynek jár

(Vagy neked nem jár?)

Kalap

S az elefánt…

Kígyó

Benned van az

Befalaz-tad

Bárányom is

Széttéplek vacak
Kacat vonatsín

Cérnabogár

Vagy rajzolok kalitkát

Vagy jobbat
lábat

Jobbat és balt
Bukdoss vele

Exupéry, nem hallasz engem
Ez a kígyó csak sziszeg

És a nevét sem tudom
Felelőtlenségem ez

Sziszi
Ezt sziszegi

…

Uram
A pusztában vagyok

Mit jelent vezetni?

És mit jelent az, hogy úr?

Én csak a felelősséget tanultam meg

Exupéry

Te vagy ennek a létnek az ura?
Én te lennék?

…

Hol a rózsa

Mért nem rajzolsz nekem?

(Magam vagyok a rózsa is tán)

…

Exupéry

Öreg Királyom
Melyik a te bolygód?

Melyik az Istené?

Melyik az emberé?

És… hol a rókám?

Kilátta

Egyszer megharapott

Nézd, a nyoma

Két fog nyom

(Két foga nyoma)

Még mindig piros

Hát nem érted

S neki is

Rajta is

Itt Két fog nyom

Két fogam nyoma

A felelősségemé
Az én felelősségemé
Barátok vagyunk

Mert szerelmes sosem voltam

Azt nem rajzoltál nekem

De valami olyasmit jelenthet

Mint a búra

Átölelő felelősséggel lenni

Valakiért

Csak azt nem tudom

Kiért…Kiért?

…

Homok, homok

Most beléd karcolok

Képem nyomát

S lást, nem is tudod
ki vagyok

…

És ott jön egy bolond

Arról fecseg, hogy őt megennék

A rókák

Mert azok bolondot is esznek

Kérdem, és rózsát

Azt mondja, nem tudja

De bárányt biztosra

Az én rókám nem enne

Csak ha éhes, mondja

Megenné a bárányom

Ha nincs felelőssége

Nem ismeri

Megenné

Széttépné

Felfalná

És a rózsám

Azt csak a bárány

És a kígyóm

Azt csak a rókát

…

Kígyó

Kígyóm

Merre jársz

Most már lábad van

Rajzoltam

Állj meg

Elkaplak

Mit ettél

Add ide…

Add ide…

Azt mondtam add ide…

Kérjem?

Hisz mindent csak kérek!

Fordítalak

Kifordítom bőrödet
Meleg vagy

Csúszol

Szörme…
Rókám szörme

A Rókámban Bárányom

Szörme

A Bárányomban rózsám

„Szörme”

Hát mind, mind megvagytok

De mind néma és hallgatag

Exupéry nem írt nektek többet

Velem maradhattok

S Te kígyó

Te csak menj innen

Várnak rád
De még csókollak

Ölellek
Vigyáztál rájuk
Mindre

Együtt

És megint csípsz

Álnok vagy

Vagy ez beszéded

(Mit jelent álnoknak lenni?)

Exupéry miért rajzoltad Őt?

Exupé tintás a harapás…

És fakulok
Elmosódnak vonalaim

Köntösöm szürke már

Hajam fehér
Böröm ráncos
Testem roskad

Kígyó ölel

Oly rideg

Exu-Exu-Ex-u-pé

Hát megöregedtem?

Mitológiai töredékek

I. Minotauroszom labirintusában

Fojts meg Ariadné, mert még felfalom magam.
Fonalad nyakam köré, csuklom, köré tekerd!
Szép volt életünk!

…

Már napok óta.

---------
Már napok óta csak hajnalig fekszem az ágyon hátradőlve, nézem a menyezettet, hátra közelebb merészkedik, de csak a megtartott pókjaim surrannak át néha a falra szökő, derengő utcai fényen.
Nincs álom, csak a fáradtság érzése, mi ha kedve hozza levonszol a földre az ágyról és ledönt várakozni.
De ez a várakozás nem olyan, mint Godot-ra várni… az „el nem jövő istenségre és a mindig megérkező hírre”, hanem olyan várakozás ez, mint Odüsszeusz hazavárása: önkínzó és vállalt. Pénelopé fájdalmát érzem, kezemmel pedig az éjszaka fátylát bontogatom…

Majd mégis elszendergek, vackolódva az egyik sarokba, hátha nem vesznek észre a gondolatok, s nyugodni hagynak. De nem! Újra és újra közel merészkednek, rózsát csókolnak nyakamra, incselegnek velem, imitt-amott megharapnak. Azt hihetném, hogy ez "a gyönyört keltő szeretet" tőlük, de nem más ez, mint Pénelopé kérőinek udvarlásra: gyötrő és viszonozhatatlan.

Na, erről szeretnék verset írni.

De most sarokba vackolódom, hátha nem vesznek már észre…


dec.15

DECEMBER

Emberség

Szürke

Keresem a fényt,
mi ereimből fonalat szőtt belém.

Keresem az éjt,
mi húsomból szörnyemet faragta elém.

És keresem önmagam, ami ezen túl vagyok,
Fény és sötét nélkül, valahol a szürke állapot.

Esőcseppek

!
Most angyalok könnye hull az égből
Nemzi alázuhant földnek porát
De sárrá válás, nem talál Igazt
!
Mégis Ezer évnek titkos cseppje Keres
Csend. Egy magra csöppen, itatja azt
Virágba szökik a szép-élet, remeg
Csíra-nimfa nevelődik. Eső szakad
!
Hatalmas mennydörgések éjjelén
Tanulni porából tanul a föld
Ember beléje hullott cseppjének
Végtelen-kereszt tükréből, szemez
!
De valóságnak simítása felszakít
Hatalmas áradással elragad
Szikla, kő legyél, csend a zajban
És eső, ha hull, szakadj belénk
!
Csepp hull reád, a Mag te vagy
Nimfa-lelked énekel és feltörik
Nyitva lesz, feltört fakaszott-árban
Minden-Egy. Teljesség-Vagy
!
Majd Csepp leszel. A kör forog, nem áll
S hogy szülsz-e, ölsz-e? Jössz-e, mész-e
?
Minden-Mind-Egy. Minden-Minden
Nimfa vagy, csend Csíra, Eső veled.

Csak szívem dobog

Messzi magányban
Hallgat a tél, közelében
Csak szívem dobog.

Négysorosok

I.

Felvonyít a kutyánk az égre
Felvonyítasz te is a holdra
Felvonyít a mindenség is
Csak én hallgatok.






II.

Magányban hallgató szurdok-szirtek
Kukoricásban fel-felrikoltó madárrémek
Álmokban sikítók, ébren néma lidércek
Ma mind meghaltok velem.

menekvés

halasztani az élet törtségét
menekvésbe igazítani a halmazokat
zsúfolni pontokba
zsúfolatlan
s rettegni pillanatnyi érzetekben
félni a kitöréstől
a mindig elérkező pillanattól…
s egyszer fekete kristályként
összetörni.

Egy virradat margójára

Ha a tegnap élt volna időben
S hagyták volna megrágni nekem rendesen
Lenne időm a mába fulladni
De nem!
Így holnapra hagyom
Ma csak alszom, nem is írok, nem is gondolkozom
Minek is
Ha várok, virradatra meghalok.

Hét út előttem

Vér-vörös futórózsák tekeregnek körém
a kezdetekből jönnek onnan töveznek belém
mint mikor az ég esővel élvezi föld porát
tövissel felhasított húsomba szárnyaimon át
építenek színezik szívem emelnek föl

Érkezőnek maradó utazónak az égre
csillagnak találni magam ott fényben
végtelennel pontokban ölelőnek
ölelt mindennel derengő létezőnek

Velük s együtt a semmivel játszva a halál kapujában
állok bőröm alatt csontban kiáltom élni akarok még
fehér lepellel betakarva sétálni az égi úton
minden kőre vésve itt jártam egykor

Itt ahol tűzön át vaskos a hideg
földhöz ragad sárral piszkol gyúr emberré
vízbe teremt s nemz a teremtő gondolat
széllel keverve szárít élő szobornak
szabadnak szabadság rabjának

De hét út előttem s a vér-vörös jel mind felé fut
választásom a végtelenbe léptet
döntésem sorsom fonákján szalad
ami enyém én szövöm vértnek magamra
s száz fehér mágiával fényezem most

Mint minden utazó ki a végtelenbe szalad
keresve hangját orkánt kiáltva
hogy majd marad ő akkor mikor már mindenki elszaladt
feltámadt harmadnap hogy az Igazat hirdessék aztán is
egy új kornak egy új reménynek megérkezve.

Zuhanyoznék

–Zuhany alatt lemosnám

Ha hagynátok Zuhany alatt lemosnám a régi Ítéletet
Minden bűnömmel, az ember minden bűnével együtt
Hogy reményünk feloldozásban maradjon

Bőrömet lenyúznám, hogy testünk megtisztuljon
Szememet kiszúrnám, hogy Igazat lássunk
És látva látva harmadnapot hirdessünk

Már maholnap zengve, zengve a Végtelennel
Mi itt vagyunk még, ázva, tiszta vízzel mosakodva
Itt közel a Mindenekhez, közel a Végtelenhez

Ha hagynátok Zuhany alatt lemosnám a Vért
Minden vérünket, minden nedvünket lepréselve a résekbe
Hogy az Új-ember esővel érkezzen meg

Hogy Minden létező érkező és elmenő
Nyomot fújva a homokba újra teremtsen
ÉS létében csak igazat remegjen

Hogy majd az eljövendő kor belőlünk újra
Égig futtatva a glóriákat szenté nemzze a létezést
Szenté a létezőt, vízlénnyé, őskorához híven

Ha hagynátok Zuhany alatt együtt tisztulhatna
Végtelenné a Kezdet
Teremtővé a Teremtett

Ha hagynátok...

Száraz ágakon át

Itt ülök fent magamban a világ nyugati peremén

Itt ahol már nincs semmi, ahol csak feltör-feltörik
Elragad s megöl az a gondolat, miért vagyok még

Mert csak ez maradt, hisz mindent elégettek már
S csak lángokban hagyták a világot, kárhozatban égve
Metán-tűzben kormolni velem, a régi Teremtővel

Égig nyújtózkodó száraz ágakon át nézem most
Ahogy minden ég és ég a Semmiért nélkülem
S ahogy minden egy csepp eső nélkül kiszárad
Elmúlik emlékek nélkül, remegve füstölve feketén:

Minden-Minden és Én elporladunk a Semmiért

Talán én is eltűnök….

Talán én is eltűnök hirtelen,
mint zörgő falombok árnya reggel
mikor a hajnal meg-megmosakszik,
hogy lemossa álmait a gyepben.

Talán én is eltűnök hirtelen,
mint eszméletét vesztő férfi, ki
álmait tovább már nem álmodja,
s csak elterül az omló szirteken.

Talán én is eltűnök hirtelen,
visszafekszem földanyám ölébe,
de reményem itt hagyom, nem viszem
egy csepp könny se lesz sírom gödrében.

Harmadnapokat...

felakasztották Isten fiát
az égre, holdra és a napba
a fények szenvednek tőle, mint
hiányától isten, önmagába zuhanva

támadt a Szó! A föld remegéssel
lánccal ostorozza az angyalokat,
megnyílva, mint az ég szembefénnyel,
vár minden lelkével harmadnapokat.

Önarcképek

képem
Képem nincs, csak homokba
karcolt érzések nyoma.
Ezeréves bölcs, gyilkos,
vagy egy kölyök álmaival.

testem
Nyomott papíron
a festéket felitatom,
mint, ahogy a testemmel
a folyók vizét iszom.

létem
Tíz ujjam van, de minek. Kék szemem,
de miért. Barna hajam, de hogyan.
Vér folyik, s erekben csörgedez
mivoltom tiszta mocska.


nevem
L. I. Á. –
Látszatom Igaz Álarca
álmaimban levetett ing